Úgy két-háromszázan lehetünk a hivatalos megnyitó sajtótájékoztató helyszínéül szolgáló teremben, ami úgy fest, akár egy ENSZ-konferencia, két számmal kisebben. Nem hinném, hogy ez csupán véletlen egybeesés. Mégsem emiatt feszengek egyre kényelmetlenebbül a felhajtható ülőlapos kis székemen, hanem vélt alulöltözöttségem okán. Ami ugyanis egy genfi autószalonon - hogy időben és térben ne rugaszkodjunk el túlságosan - az erős középmezőnyhöz elég, az itt éppen a belépőt jelenti. Az átlag valahol az Emporio Armani öltönytől fölfelé van, míg itthon ez a jobb sajtópartikon is csak kevéssel van a Zara fölött.

Persze ki az, aki itt ül a Baselworld nulladik napján? Nagyjából az óraipari vezetők, a VIP ügyfelek és fanatikusok, meg mi. Mi, akik igyekszünk kihasználni kívülállóságunkat a helyzet objektív megismerése érdekében. Ez az objektív helyzet pedig a következő: tavaly 22,1 százalékkal nőtt a svájci óraipar forgalma, ami konkrétan 16,2 milliárd (!) frankot jelent. A Baselworld illetékesei ezután megmutatták, milyen újdonságokat építettek idén a kiállításhoz és hogy milyen új épületeket terveznek 2012-re és ’13-ra. Tudnak valamit.

Maga a kiállítás koncepciója is érdekes. A Baselworldnek helyet adó pavilonok ugyanis viszonylag a belvárosban vannak és egyáltalán nem egy izolált területről, hanem térben elszórt pavilonokról van szó, melyek között a teraszon kávézgatnak az emberek és csilingel a régi, de feltűnően tökéletes állapotban lévő villamos. Kicsit sem véletlen, hogy a csodás kisvárosokban dúskáló Svájcban is éppen Bázelben tartják a világ legnagyobb óra-, és ékszerkiállítását. Amit láttunk belőle, az alapján egészen elképesztő, mennyire esztétikus, rendezett, kellemes és élhető tud lenni egy 170 ezres város. Ahogyan az is, mennyi Porsche és más német luxusautó elfér ilyen kis helyen.

A Baselworldön rend van. A sajtónapon külön sorban kell állniuk az előzetesen regisztráltaknak és a helyben kuncsorgóknak, az akkreditáción ott virít a fotónk, a holmikat pedig egy viszonylag nagyméretű szekrénybe tudjuk elzárni, amihez meglehetősen spécinek tűnő kulcsot adnak. Apró részlet, hogy az ehhez szükséges kaució díja nem rögzített, amennyit és amilyen pénznemben adsz, annyit és olyat kapsz vissza.

A sajtónappal azonban mégiscsak van egy kis gond: az, hogy ez igazából nem is sajtónap, legalábbis nem olyan. A kiállításon bolyongva az az érzésünk támad, mintha egy nagy rendezvény nulladik napján lennénk: itt egy kicsit még fúrnak, ott még szerelnek valamit a létra tetején, amott pedig még nem készült el teljesen az a stand. Ezekkel még nem is lenne baj, amivel viszont igen, hogy több stand még nem nyitott ki, vagy szomorúan ingatták a fejüket, amikor az újdonságokról kérdeztük őket és azt tanácsolták, jöjjünk vissza másnap. Nekünk viszont már nem volt másnap.

Sajnálni azért így sem kell minket, ennél drágább pedig sose legyen a tanulópénz. A Baselworld ugyanis még a nulladik napon is elképesztő az olyanoknak, akik még sosem jártak itt. A standokat például derogáló standoknak nevezni, ennél megfelelőbb szót azonban nemigen találunk rájuk a magyar nyelvben. Az egyes márkák kiállítási helyei úgy festenek, mintha egy önálló épületet húztak volna fel a pavilonokban és tulajdonképpen pontosan erről is van szó. Csoportszinten a legnagyobb alapterület a Swatch Group nevéhez fűződik, míg a legnagyobb alapterületű márka a Rolex volt. Megkockáztatom, csak a baselworldi standjuk területe nagyobb volt, mint az összes hazai luxusóra-márkát forgalmazó üzlet együttvéve.

Kreatív megoldás pedig akadt bőséggel. Többen ugyan láthatóan nem tudnak továbblépni a luxus-minimalizmusból, sokaknak azonban ez ügyesen sikerül. Utóbbiaknál pedig olyanokat láthatunk, amiket itthon garantáltan sosem fogunk: megmutatják például, hogyan készítik a Rado kerámiatokját, milyen kivágószerszám kell a Zenith egy alkatrészéhez, nem beszélve a tucatnyi különleges szerkezetről, aminek működését is egészen érthetően magyarázták, még a témában kevésbé jártasaknak is.

A bejárás persze közel sem szabad mindenhová. Nem reprezentatív megfigyelés, de a sztereotípiákat remekül alátámasztja, hogy az olasz Valentinónál egymással kezdtek el vitatkozni a pult mögött álló hölgyek arról, hogy szerintük melyik a sajtóanyag. Igaz már ez is előrelépés volt ahhoz képest, hogy először a nagyfőnök késése miatt szabadkoztak - azt gondolták vele jöttünk interjút készíteni. A franciákat láthatóan baromira nem érdekelte, merre nézelődünk, ameddig nem akarunk két Hermès vitrinnel a hónunk alatt kisétálni. Lazák voltak, nagyvonalúak és kedvesek, ráadásul ha kérdeztünk tőlük valamit, arra is tudtak válaszolni. Már nekünk kellemetlen, de a Rolex ismét nem a legjobb formáját hozta: első körben az ajtónál álló igen határozott biztonsági őrök nem akartak beengedni sajtóakkreditációval, de az még szegről-végről érthető is volt, mivel akkor még nem mutatták be az újdonságukat. Amikor viszont később, a javasolt időpontban visszatértem, már sikerült bejutnom úgy öt méterrel az arcvonal mögé, egészen a sajtóanyagos pultig, de amint egy lépéssel tovább akartam indulni (még a padlóra sem ért a lábam), máris ott termett az egyik határozott biztonsági őr, hogy eddig és ne tovább. Most komolyan: a Rolexnél van a Szent Grál?! Más lehetőséget el sem tudok képzelni.

Akadtak azért nagy hiányzók is, leginkább a Richemont konszern tagjai közül. Hiába kerestük két nagy kedvencünket, az IWC-t és az A. Lange & Söhnét is, ahogyan a Franck Muller is következetesen távol tartja magát a tömegektől. Igaz, utóbbi cserébe az első nap estéjén nagyszabású és nagyon VIP fogadást szervez, míg a kevésbé fontos emberek a kiállításon pezsgőzhetnek és beszélgethetnek a járástartalék-mérő hátlapjának árnyalatairól. Mi ekkor már a német autópályán száguldottunk a luxusórákban jóval szerényebb, ám szívünknek így is kedves Budapest felé azzal a komoly elhatározással, hogy jövőre is jönünk. Egy nappal később. És akkor talán még embereket is látunk, nem csak üres standokat.