A belváros a divathétre érkezőkkel és a vasárnapi Inter-Milan meccs szurkolóival telt meg, nem is lehetne két ellentétesebb csoportot egymás mellé rakni

A milánói divathét azért még a legelvetemültebbeknek is nagy ünnep. Felhajtás, kiöltözés póz, modor, egyéniség, individualitás, nyitott tetejű Ferrariban parádézni a 3 fokban a Viale Piavén, 190 centis gyönyörű szőke nők, amint szivarozva végiglejtenek a Burberry-től a Dolcéig, szóval minden együtt van a pompás szórakozáshoz a hozzám hasonló konzumidiótának. A látni és látszani jelszó talán sehol sem olyan fontos, mint egy divathéten. És mivel januárban hideg van, és a kabát alatt pedig nem látszana a gondosan összeválogatott szett, a bemutatók környékén tele vannak az utcák fagyoskodó bolond divatbolondokkal, hátha lekapja őket valami blogger. A hétvégén megrendezett milánói divathéten (ahol a 2012/2013 őszi/téli férfikollekciókat mutatták be) három nagy bemutatóra is sikerült meghívót kapnom: szombaton a Dolce & Gabbanán és a Burberry-n voltam, vasárnap pedig az Emporio Armanin, amit természetesen a márka saját Tadao Ando-féle elképesztő betonszínházában tartottak.

Ahol a divat valódi gazdasági ágazatként működik, ott a sorok között nem a tervezők csaknem összes vásárlója ül, hanem többségében főszerkesztők és buyerek (meg pár olyan kibic, mint én). Ha a kritikusok tapsvihart indítanak el egy-egy ruha láttán, azt már gépelik is be az iPhone-okba és iPadekbe, fél óra múlva már kész a tudósítás a közeli kávézóban, a buyer pedig nagyjából már tudja, hogy az az Armani haspoló-pufikabát (vagy mi) mennyire totálisan esélytelen lenne a magyar piacon. Ha vége a bemutatónak, minimális a smúzolás, mivel rohan mindenki a következőre, 10 perccel a csillogás után már üresek a termek, a bulik este vannak.

A Dolce meghívóhoz képanyag is járt

Sajnálom, hogy a Prádára és a Guccira nem jutottam ki, állítólag nagyon rendben voltak, de azért így sem panaszkodom. Mind a három bemutató másban volt csúcs, a Dolce & Gabbanánál például a felhajtás, a show volt utánozhatatlan. A három bemutató közül ez az egy volt, ahová még egy kém sem jutott volna be, olyan szigorú volt az ellenőrzés, és talán itt volt a legnagyobb az utcán rekedt tömeg. Bent súlyos bordó bársonyfüggönyök, a széksorok felett páholyok az állóvendégeknek, szmokingos, cérnakesztyűs pincérek szolgálják fel a pezsgőt a közönségnek, az első sorban velem szemben a komplett AC Milan focicsapat ül. A kifutó elején nem ledfal vagy vetítés, hanem épített díszlet, mintha csak egy opera raktárából jönnének elő a modellek. A zene is opera – Pavarotti –, a ruhák pedig az olasz egység 150 éves évfordulójára utalnak vissza – nekem legalábbis Cavour korszakát idézték - és mint mindig, van az egész Dolce & Gabbana világban egy kis őrület.

Percekkel a Burberry show előtt

Dolce után irány a Burberry, de a két bemutató között még jutott azért idő egy aperitivóra a kávézóban a Senato és a Venezia sarkán egy kint élő ismerőssel. Az összes olasz állva dobja be a kávéját, csak a külföldiek ülnek, mindenkinél ki van már készítve a Burberry meghívó az asztalra, mellettünk a Fashion TV stábja egyeztet, majd szinte egyszerre áll fel mindenki, és indul a szemben lévő épületbe. A streetstyle bloggerek lesben állnak a zebránál és a bejáratnál, a bemutatóra igyekvő közönség természetesen úgy tesz, mintha észre sem venné őket, de persze minden vágyuk felkerülni a Sartorialistra.

Nehéz megmondani miért, de talán a Burberry-nél volt a legjobb a hangulat. Persze mint mindig, most is esett az eső, a stílus sem változott semmit az elmúlt évekhez képest, a márka jól hozta a jól eladható, szerethető piperkőc dandy-t, szuper zene, szegecsekkel kivert esernyők és kesztyűk, a végén pedig Suzy Menkes. Igen, sikerült találkoznom a The New York Times ismert divatkritikusával, - akinek egyébként a nagyapja magyar volt -, és beszélgettünk is 10 percet, nagy élmény volt. Suzy, akinek a haja igazi mém lett a neten, egy bizonyos körben igazi sztár, és nem hazudtolta meg magát, szuperkifinomult különcként pink leopárdmintás kabátban és lila sálban volt, mikor lehengerlően kedvesen és bölcsen magyarázta, hogy egy magyar divattervezőnek nem arra kell törekednie, hogy az új Karl Lagerfelddé vagy Calvin Kleinné váljon, hanem legyen egyszerűen csak friss, maradjon önmaga és ne másoljon. Suzy szerint egyébként Magyarország egészen jó helyzetben van, mert nagyon gazdag hagyományai vannak abban, hogyan kell szép dolgokat készíteni, ebből pedig könnyű inspirálódni.

A Tadao Ando-féle Armani központ egy részlete

Az Emporio Armani kicsit messzebb volt városközponttól, mint a többiek, de a japán Tadao Ando által tervezett betonépület annyira döbbenetes látvány, hogy már csak ezért is megérte kimenni a bemutatóra. 100 méter hosszú, óriási belmagasságú beton oszlopcsarnokból lehet bejutni a bemutatónak helyet adó színházterembe. Szigorú geometriai formák, természetes fények, nagyon ritka, hogy egy ennyire rideg épület ilyen harmonikus legyen. Tadao Ando több helyen használta a vizet, nagy négyszögletes, szinte rezzenéstelenül nyugodt tavak tükrözik vissza a rideg, nyers anyagokat, az üveget, a betont, és persze az eget és a zöld gyepet is, ettől lesz a vendégeknek az az érzése, mintha az épület is a természet része lenne. Lenyűgöző.

Ahogy az Emporio Armani kollekció is az volt. A három márka friss darabjai közül egyértelműen a high-tech Emporio volt a legerősebb – legalábbis nekem -, és csak itt indítottak el tapsot a kritikusok. A tömeg óriási, és egyszerűen megőrülnek, mikor a végén kilép üdvözlésre „Papácska”, vagyis maga Giorgio Armani, aki persze imádja a felhajtást maga körül. Armani szemmel láthatóan óriási sztár, intézmény, ikon, a szolárium két lábon járó reklámarca, olasz nemzeti kincs. Tisztes távolból nézem, ahogy fotózkodik a modellekkel, és körülállja a tömeg, de 15 méterről is tökéletesen látszik, hogy mennyire szuggesztív személyiség.

...ez pedig az előtér oszlopcsarnoka

A bemutatóknál is viccesebb volt viszont a Dolce & Gabbana szombat esti házibulija a Via Venezián. Már a belépőm is hatásos volt, hiszen Milánó összes mágneskapuja érthetetlenül meg volt bolondulva tőlem, így itt is besípolt az egész földszint, mikor beléptem. Az elegáns vendégek zavartan bámultak, a Fashion Tv épp valami interjút csinált, amibe sikerült bezavarnom, az őrök viszont remekül szórakoztak. A régi épület a Dolce & Gabbana elsőszámú üzlete, a buli idejére azonban teljesen kipakolták, és hatalmas, gyümölcsökkel és rózsákkal megpakolt asztalokat, barokkos bordó-arany foteleket és szófákat, mécseseket és hatalmas gyertyatartókat tettek be. Természetesen mindenhol az új kollekció óriásira felnagyított kampányképei lógtak, és úgy észleltem, hogy szinte mindegyik fiatal olasz modell-lánynak van valami apró tetoválás a hátán.

A hangulat kedélyes és laza, mint egy házibulin, a közönség kevéssé nemzetközi, nagy többségben voltak az olaszok, akik persze őszinte gyermekként rajonganak szépséges sztárjaikért. Éppen a ruhatárba tartottam, mikor megláttam, hogy egy gyönyörű nőt fotóznak több tucatnyian. Hátulról láttam, fekete miniruhában volt, amiből a fél feneke kint volt (de tényleg), mellette 4-5 éves kislánya állt. Aztán ugyanaz a jelenet zajlott előttem pár méterre, mint a Dolce Vitában, mikor a tömeg ellágyultan kiabálta Anita Ekbergnek, hogy „Sylvia, Sylvia”, csak itt éppen Bianca Baltit éljenezték, az egyik legszebb modellt, a Dolce & Gabbana ékszerek arcát. Bianca jó fél órát töltött a bulin, szinte csak Domenico Dolcével és Stefano Gabbanával beszélt, és persze rendületlenül mosolyogva tűrte, ahogy hangosan imádják. Érdekes nő, a miniruha, amiben volt, talán mindenki máson közönséges lett volna, neki mégis tökéletes volt. Hiába, az ember teszi a ruhát, a szólás kifordítva talán még igazabb.

A telefonos fotók minőségéért bocsi, az Instagramért meg pláne:)

A félelmetesen dögös Bianca Balti

Éppen fotót csinálok az Armani bemutató előtt