Remek a kilátás és a Duna jó oldalára került - két nyomós érv a Zona mellett azoknak, akik távol tartják magukat a gasztronómia végtelen mélységétől, ellenben szeretnek jó helyekre járni. Márpedig a Zona kétséget kizáróan jó hely, mi több a legjobb a Dunán innen.

Ezt nem én mondom, aki egy - na jó, két - kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem Michelin-csillagos étteremben, hanem a tényleges szakértők. A múlt héten megjelent 2014-es Gault&Millau étteremkalauz szerint Budapesten jelenleg három 17 pontos hely van: a Costes, az Onyx és a Zona Bisztró. Előbbi kettőnek már van Michelin-csillaga, utóbbinak még nincs, de úgy hallottuk, jártak már náluk az inspektorok. A Costes-szel és az Onyx-szal ellentétben pedig a Zona a budai oldal gasztronómiáját erősíti, márpedig tudjuk, mennyi II. és XII. kerületi őslakosnak okoz verejtékezést a Dunán való átkelés gondolata.

Zöldalmaleves, extrákkal.

A Baldaszti-csoporthoz tartozó Zonába jól esik elmenni. Annak is, aki Svábhegyről jön le a Cayenne-nel és annak is, aki kőhajításnyira lakik onnan. Előbbiek jó eséllyel találnak helyet a szemközti parkolóban, ami a legszigorúbb értelemben vett belvárosban igen jelentős fegyvertény, utóbbiak pedig elvegyülhetnek az ősz beköszöntével sem apadó turista-áradatban. A divatosan minimalista belső tér még mindig tetszik, egy étteremben viszont mégiscsak az számít, mit és hogyan szolgálnak fel.

Nem érzem magam feljogosítva arra, hogy nagyívű értekezésbe kezdjek consommékről, textúrákról, vagy a különböző helyekről származó Szent Jakab kagylók milyenségéről, annyit viszont már bőven ettem itthon és a világban, hogy meg tudjam különböztetni a kommersz étteremkosztot a gasztroművészettől. Az igazán jó étterem egyik jellemzője, hogy a kevés nagy helyett a sok, viszonylag kicsi fogást preferálják, ami a Zonára is igaz. Nem véletlen, hogy ők maguk sem a három, hanem az ötfogásos vacsoramenüt hirdetik, ami után a tapasztalatok szerint már úgy állunk fel az asztaltól, hogy másnap délelőttig nem leszünk éhesek, ellenben annál többet gondolunk vissza előző étkezésünkre.

Tőkehal, némi pisztáciás spenóttal.

Az étlap viszonylag rövid (újabb jó étterem-sajátosság), de annál izgalmasabb: a jelenlegi kínálatból a füstölt marinált lazac carpaccio, a tőkehal és a Szent Jakab kagyló lehet remek választás azoknak, akik szeretik a tengeri herkentyűket, a borjúláb pörkölt pedig olyan ízekkel szolgált, melyek létezéséről korábban fogalmam sem volt. A desszertek (ottjártunkkor Izabella szőlős túrótorta és csokoládéhab, dió, mascarpone, füge) pedig megint csak olyanok, amelyek után túlfejlett kritikai érzékkel is csak elégedetten mosolyogni lehet.

Huszár Krisztián, a Zona séfje.

Huszár Krisztián nevét bizonyára mindenki hallotta már, akit kicsit is érdekel a gasztronómia, a séf saját vitathatatlan szakértelmén túl pedig láthatóan remek csapatot épített maga köré. A fogások mellett ez a tényleg hozzáértő és szimpatikus felszolgálókon is látszik, ami fontos, hiszen a nem megfelelő személyzeten már nem egy, különben finom konyhát vivő hely vérzett el.

Desszertet, valaki?

Nem kell megvárni a 2014-es Michelin kalauzt ahhoz, hogy kijelentsük, a Zona népszerűsége meredeken ível majd felfelé a következő időszakban. Egyrészt ott a roppant eredményes Gault&Millau szereplés, másrészt tavaszra elkészül a Várbazár, ami után az eddiginél jóval több turista fog arrafelé andalogni, jelentős részük pedig garantáltan betér majd egy ebédre, vagy vacsorára.

Legnagyobb bánatomra reggeli sajnos nincs, pedig az enyhe téli napsütésben a Lánchíd panorámájával enni a hibátlan croissant-t jóféle házi vajjal és lekvárral bizony több, mint hívogató lenne, ebéd-, és vacsoramenü azonban van. Utóbbi esetében öt fogásért 9500 forintot kérnek, vagyis egy kétszemélyes vacsora némi borral és jattal 25-30 ezer forint között hozható ki. Ennél jóval olcsóbb az ebéd, ami két fogás esetén 2800, háromnál pedig 3500 forintba kerül. Ennyiért vétek nem kipróbálni, mit tud a legjobb budai étterem - ami így ráadásul olcsóbb, mint a hasonló színvonalú pestiek!