Ha egy üzletembernek fontos, hogy a lehető legjobb körülmények között utazzon, akkor egy sportolónak pláne az. Nyilván egy tárgyaláson is hatalmas szerepet játszik, mennyire is kipihent az illető, de ez nem kevésbé igaz egy sportolóra sem. A nagy utazások és a pályán mutatott teljesítmény között pedig nagyon is van összefüggés: brit tudósok egyes kutatások szerint annak a sportolónak, aki nemrég lépett át legkevesebb három időzónát, 60 százalék esélye van arra, hogy elveszíti a meccset.

Ezen felbuzdulva alkotta meg a Nike a Seattle-i Teague dizájncéggel közösen első repülőjét, ami sokkal inkább afféle gondolatkísérlet, mint sorozatérett magángép. Ennek megfelelően mertek is nagyot álmodni: kezdésnek vettek egy tisztességes utasszállító Boeinget, ám nem a szokásos 400 körüli ülést szerelték bele, mindössze 13-at. Magát az utasteret négy részre osztották: az ülés/alvás szekció mellett van közösségi élet, feltöltődés és táplálkozás is. A legnagyobb problémát sajnos még a képzeletbeli kosárcsapat-szállítónál sem sikerült megoldani: a repülőgépek padlója statikailag kiemelten fontos, ezért nem tudták azt lejjebb vinni. Elméleti rossz hír ez a gyakorlatban 229 centis Yao Mingnek.

A Nike álomgépében saját ülőhelyüket mezszámuk alapján találják meg a játékosok, akik még egy shiatsu masszázst is kérhetnek a feltöltődés részlegben. Technológiában sincs hiány: a játékosok fizikai állapotát folyamatosan ruhába épített szenzorok monitorozzák, különös figyelmet fordítva a hosszabb repülésnél kritikus hidratációra. Nem hangzik rosszul, amennyi pénz pedig mostanság az NBA-ben van, egyszer akár még meg is valósulhat.