Ha egy menő manhattani borbárban (Ardesia) magyar borokat ajánlanak a betérőnek, akkor nincs okunk szégyenkezni, a minőséggel már biztosan nem lehet olyan nagy baj. A nagy múltú, kb. 2 milliós példányszámmal büszkélkedő The Wall Street Journal Étel és Bor mellékletében magyar, horvát és szlovén borokat kóstoltak, és ugyanerre a megállapításra jutottak: ezek a borok igazán jók, különlegesek és mindenképpen megérnek egy próbát. Akkor értékelhetjük igazán a bók súlyát, ha a cikket tovább olvasva megtudjuk, hogy évekkel ezelőtt miket is gondoltak a tengerentúlon a borainkról: kelet-európai vacaknak tartották őket, sőt, az egyik forgalmazó a saját árujáról mondta akkoriban, hogy „horvát fos”. Ehhez képest a lap megemlíti a magyar borászatokba áramló francia, portugál és spanyol tőkét, az évszázados múltra visszatekintő borászatok lassú, de biztos feléledését a kommunizmus bukása után, a fokozatos korszerűsítést és a nemzetközi sztenderdhez való közeledést. Érdekes, hogy a lap Tokajt, mint egykor világhírű, a francia Sauternes-hez hasonló vidéknek írja le; a múlt idő használata sajnos sokat elmond a magyar bormarketing jelenlegi erejéről.

A problémák ellenére egyre többen foglalkoznak Amerikában magyar borokkal: ilyen például Frank Dietrich, a Blue Danube tulajdonosa, aki hét éve egyre nagyobb sikerrel forgalmazza a régió borait, és ma már kitűnő véleménnyel van a kelet-közép-európai termékekről, de Lou Amdur, egy los angelesi borbár tulajdonosa is nagyon lelkes a magyar borok hallatán. „Magyarország és a keleti blokk most tart ott, ahol Ausztria 20 évvel ezelőtt” – mondja Amdur úr, aki izgatottan keresi az új ízeket és az odaát szokatlan fajtákat az unalomig ismert Cabernet és Merlot helyett, és különösen az általa kiejthetetlennek tartott Kékfrankosért van oda. Népszerű egyébként még a Juhfark és az Irsai Olivér is, amiket szintén képtelen kimondani az átlag amerikai, ráadásul a jellegtelen címkék sem túl vonzóak a polcról borokat keresők között; ezen a forgalmazók és a borbár-tulajdonosok az aktív kóstoltatással próbálnak segíteni. Azt hiszem, az amerikaiak számára kimondhatatlan nevekkel nem kell túl sokat foglalkozni: ha a minőség és a marketing jó, majd megtanulják, ahogyan megtanulták a francia fajtaneveket is.

A lap egyébként a 2008-as Pannonhalmi Apátság Tricollis Cuvée-jét (olaszrizling, rajnai rizling, fűszeres tramini) próbálta, amiről igen jó véleménnyel voltak (Gál Tibor csinálta a pincészetet, szóval nem is csoda), de tetszett nekik a Pfneiszl Soproni Kékfrankosa és a Monarchia Irsai Olivérje is. Az íz mellett a magyar borok legfőbb vonzereje még az alacsony ár, hiszen még mindig sokkal olcsóbbak, mint az osztrák vagy olasz borok.

A cikk tanulsága? Minőségre már nagyjából jók vagyunk, de mindenképpen komolyabb marketing és jobb címkék kellenek; a magyar fajtákat érdemes lenne talán külön brandként felfuttatni, tanulja meg csak kiejteni a nevüket minél hamarabb a javarészt ultrakönnyű, reduktív borokhoz szokott amerikai közönség.

Fotó: WSJ