Ezüst kávékóstoló kanál, háttérben a valaha volt legjobb desszerttel

Már a kacsamájnál éreztem, hogy baj lesz. Legfőképpen azért, mert nem szeretem: erre nehéz konkrét okot mondani, ha mégis meg kéne nevezni valamit, akkor az iskolai menza borzalmait tenném érte felelőssé, a gyerekkori sokk pedig valamennyi Csernus szerint egy életen át elkísér. Mégis azon kaptam magam, hogy a kezdeti bizonytalanság után egyre nagyobb darabokat metszek le belőle, mindeközben olyan ízekkel találkozom, amik létezéséről korábban egyáltalán nem volt fogalmam.

A kacsamáj, a Michelin-csillag és a személyes karmám között lehet némi okkult öszefüggés. Két hónap alatt ez volt a második, na jó másfeledik Michelin-csillagos étterem, amiben végigehettem az öt-hét fogásból álló menüsort és mindkettőben hangsúlyos szerepet kapott a kacsamáj. Amíg viszont az elsőnél nem bírtam legyűrni azt, addig a másodiknál akár repetáztam is volna. A pszichológia ugyan komoly tudomány, mégis úgy tűnik, a gyerekkori sokk emlékénél néhány esetben erősebbnek bizonyul a pillanatnyi késztetés.

Schiffer Miklós szerint a luxusról nem írhatsz addig, ameddig nem ettél Michelin-csillagos étteremben (és nem jártál luxuskurvánál). Előbbi most megvolt, két hónapon belül kettő - na jó másfél - is. A fél esetünkben úgy jött ki, hogy a svájci Auberge de l’Onde korábban benne volt a Michelin által ajánlott egycsillagos éttermek között, idén azonban már nem találjuk meg ott. A fél ettől függetlenül bőven kijár neki, már csak 16 oldalas borlapja és a helyszíne miatt is. A majdnem a Genfi-tó partján lévő étterem helyszínválasztása túlmutat a tökéletes fogalmán: a körülötte lévő falvak sok (akár hét) évszázados házai, valamint keskeny és nagyon girbegurba utcái egyenesen arra késztette nem a könnyű meghatódásáról híres Unescót, hogy a világörökség részévé fogadja. Ó, és mellesleg a Auberge de l’Onde volt Charlie Chaplin kedvenc étterme, a fél csillag tehát elvitathatatlan.

A Costes (fotó: Diningguide.hu)

Ehhez képest mit tud nyújtani a Costes? Környezet tekintetében legjobb pillanatában sem kelhet versenyre a svájcival, mi több a Kálvin téren át megközelítve sok minden megfordul a fejünkben a metróépítés porán és zaján keresztül, de az biztos nem, hogy az állítólagos metrókrátertől alig pártíz méterre készül a város legjobb terijakiban pácolt kacsamelle. Pedig de: ebben a belépés pillanatától kezdve teljesen biztosak lehetünk, mivel olyan, minden apró mozzanatban megmutatkozó profizmust látunk, ami (az Onyx és talán még egy-két gasztroszentély kivételével) nemhogy itthon, de külföldön is különlegesen ritka. Nehéz bármit is kiemelni az egészből, mivel a tökéletesség érzését az olyan apró figyelmességek is adják, mint a pincérek, akik csak az első töltés előtt kérdezik meg, hogy bubis, vagy mentes vizet szeretnénk, onnantól kezdve automatikusan a választásunk szerint töltenek újra. Ha pedig kiborítjuk az asztalra, akkor azzal nem áztatjuk el az egész terítőt, mivel annak tetején kis tavakba összeáll a víz. Apróságok, de az összképen sokat tudnak javítani.

Ahogy az is, ha finom a vacsora. Ha az ember nem minden vacsoráját költi Michelin-csillagos étteremben, akkor megfogadja, hogy bármi is lesz, mindent elpusztít, ami a tányéron van. Ez eddig egy jól körülírt feladat, ám arra nincs felkészülve, hogyan kerül az a tányérra. A levesestányért például méretes kupolával a tetején teszik le elénk és amikor (egy asztalnál egyszerre) lekapják azt róla a pincérek kiderül, hogy leves az konkrétan nincs benne, csupán egy roston sütött langusztinnal nézhetünk farkasszemet. Magát a levest ugyanis gyakorlatilag köré öntik, ami nem tudom mennyire indokolt gasztronómiai szempontból (biztosan az), de mint folyamat, egészen megdöbbentő. Ebből a szempontból azonban a leves fasorban sincs a desszerthez képest: a Poire Belle Helene láttán ugyanis ilyen, vagy olyan megfogalmazásban mindenkiből kiszaladt egy hí, baszki. A karácsonyfa-dísznek is simán eladható csokigömbben vaníliafagyit és körtét találunk, a folyamatról pedig kötelező (ide be nem ágyazható) videó a mellettem ülő Jókuti “Világevő” András Facebook-oldalán van.

Hogy minderre van-e szüksége a rántotthús-krumpli-zöldbabfőzelék háromszögben szocializálódott nemzetünknek? Hát hogy a fenébe ne lenne?! Igazából a szavazati jog mellé minden tizennyolc évesnek kéne adni egy Michelin-csillagos vacsorakupont azzal, hogy ezzel megadjuk azt a referenciapontot, amihez hasonló minőségű kaját kéne enned életed hátralévő részében - még ha értelemszerűen visszafogottabb körítéssel és - egye fene - a tökmagos pillecukorról talán még le lehet mondani. Drágának persze drága, egyszer az életben azonban ki kell próbálni. Ráadásul elmondhatjuk magunkról, hogy a Ráday utcában jobb kacsamájat adnak, mint Chaplin kedvenc genfi-tó parti éttermében. Ez pedig bizony nagy szó.

George, Rodriguez és a tökéletes kávé-csokoládé harmónia

 

A lelkesedés láttán felmerülhet a kétely, hogy a gasztronómiai tanulmányutat a Gerendaikarcsi finanszírozta, de nem ez a helyzet. A svájci és budapesti vacsorák számláját ugyanis a Nespresso fizette, akik az egyik gazdasági napilap meghívottjaként mutatták meg, hányféle módon vihetek be koffeint a szervezetembe. Az idén 25 éves kapszuláskávé márkáról akár korábban is lehetett volna szó a Burzsujon, hiszen ne feledjük, hogy ők még a Louis Vuittont is megelőzték az Andrássy úti üzletnyitás tekintetében - igaz, a Zegnát nem. A helyzet azonban az, hogy a Nespresso egy baromi jó prémiumtermék, aminek kínálatából - nyilván tudatosan - hiányoznak az igazán drága kellékek. A legdrágább kávégépük valahol 135 ezer forint körül van, személyes kedvencem, a nemrég bemutatott Pixie pedig 45 ezer forint, míg egy átlagos kapszula 103 forintra jön ki.

Utóbbi osztja meg leginkább a közönséget a Nespressóval kapcsolatban: egyesek (leginkább a hozzáértő ínyencek) szerint ez egy kimondottan jutányos ár egy tökéletes minőségű feketéért, amiért egy kávézóban legkevesebb háromszor ennyit kell fizetni. Mások szerint tíz adag kávét bő ezer forintért venni maga a pofátlan lehúzás, de tegyük hozzá, ezt leginkább olyanok hangoztatják, akik a bemikrózott háromazegybenre esküdnek, vagyis gasztroszempontból nem feltétlenül releváns a véleményük.

 

A három napos svájci út alatt a Nespresso rendesen kiteregette a kártyáit, habár George nem ugrott elő egy hatalmas kávékapszulából. Ellenben nagyon sok érdekességet elárultak, például olyan celebinfókat, hogy ha George nem fogadja el a reklámarcként való felkérést 2004-ben, akkor ma Monica Bellucci mosolyogna ránk a Nespresso plakátokról. Megtudtam, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem az olaszok, vagy a görögök, hanem a finnek és a svédek isszák a legtöbb kávét (átlagosan napi 5 csészével), hogy Brazília a legnagyobb termelő (39,8 millió zsák/év) és hogy az Egyesült Államok a legnagyobb kávéfelvásárló. Plusz megismertem Alexis Rodriguezt, a Nespresso házi őrültjét green coffee managerét.

Nem lennék meglepve, ha a cégnél két csoportra osztanák a munkatársakat: azokra, akik találkoztak már Alexisszel és azokra, akik még nem. Egészen elképesztő figura, aki olyan félőrült lelkesedéssel beszél a kávéról és a kávézásról, hogy nem lehet nem beleélni magunkat. Az előadás első percétől ugyanakkora lelkesedéssel magyarázza, mi merre hány méter, közben pedig egy pálcával püfföli a kis plazmatévé kijelzőjét. Rodriguez akkor sem jön zavarba, ha éppen nem jut eszébe a használni kívánt kifejezés angolul, hiszen azt helyettesíti a megfelelő spanyol szóval és megy is tovább, mintha mi sem történt volna. Szakértelme kétségbevonhatatlan, szenvedélye pedig irigylésre méltó és nem is kicsit.

A kávé mellett csokit is lehet kapni Nespresso logóval, ez a párosítás pedig olyan, akár a Michelin-csillagos vacsora: ki lehet ugyan hagyni, de nem érdemes. A kávé és a csoki külön-külön is nagyon finom, együtt azonban egészen új ízt adnak ki - nem hiába dolgoznak ennyit Rodriguezék az aromaprofilokon és a harmóniákon. A 16-féle kávé mellé tíz különböző csokit kínálnak, mindegyiknek meg van a maga párja, amivel tökéletes harmóniát alkot. A csokik Andrássy úton egyelőre nem kaphatók, de reméljük hamarosan ez megváltozik majd.

Nem tévedés: csokikat is kínál a Nespresso, méghozzá nem is akármilyeneket!