Kína mindenkit érdekel. Lessük, hogy hogyan fogyasztanak, miket vesznek, milyen iskolába járatják a gyerekeiket, mert csaknem minden jel arra mutat, hogy a világgazdaság súlypontja a nyugati országokról távol-keletre helyeződik át. Giovanni Arrighi, a neves olasz közgazdász tézise szerint minden pénzügyi súlypontváltást egy villággazdasági válság előz meg, és ez mindig az addigi gazdasági hegemónból indul. Ez most is stimmel. Egy dologban viszont sohasem fogja Kína utolérni az Egyesült Államokat (és Európát), vagy legalábbis belátható időn belül biztosan nem: ez pedig az életszínvonal. Sokféle mérőszámot használhatunk ennek mérésére, az OECD saját bevallása szerint sem jó igazán egyik sem (sem a GDP/fő, sem a HDI, vagyis a Human Development Index), de ez szinte mindegy is, mert egyikben sem lehet versenytársa Kína az Egyesült Államoknak. Az USA-ban olyan régóta megy ugyanis a tőkefelhalmozás, hogy a több generáció óta gyűjtött vagyonokkal a kínai lakosság belátható időn belül egyszerűen képtelen versenybe szállni.

Nézzük meg ehhez a kínai és amerikai milliomosok számának alakulását. Az amerikai gazdaság tavaly 2,4%-kal nőtt, míg a dollármilliomos háztartások száma 16%-kal, 7,8 millióra emelkedett. A kínai gazdaság ezzel szemben 2009-ben 8,7%-kal bővült 2008-hoz képest, a dollármilliomosok száma mégis csupán 6%-kal lett több - egészen pontosan 875 ezer a legutóbbi Hurun Report szerint.

Van persze az egészre más magyarázat is. Például, hogy mindez arra bizonyíték, hogy az amerikai milliomosok vagyonának alakulása sokkal jobban a tőzsdéhez, mintsem a reálgazdaság állapotához kötött. Ez kézenfekvő, hiszen a tőzsdei mutatók a tengerentúlon 60%-ot emelkedtek mélypontjukhoz képest, Kínában viszont alig 30%-ot, így ezen nagyságrendekkel kevesebb pénzt lehetett keresni. A következtetések izgalmasak, legyenek azok akár politikaiak, akár gazdaságiak. Politikai szempontból elgondolkodtató a felvetés, miszerint az amerikai gazdagok felépülése a középosztály leépüléséből táplálkozott, és óriási szakadék keletkezett a milliomosok és "a többiek" között Amerikában, ami súlyos társadalmi feszültségekhez vezethet. Másfelől az a gondolat, miszerint a luxuscégek növekedési potenciálját Kína adja, az adatok szerint téves. Profitszerzéshez még mindig az USA a legmegfelelőbb, és még mindig ott költik el a legtöbb pénzt. Kína nem is olyan soká a világ legnagyobb gazdasága lesz. De vajon utolérheti életszínvonalban valaha is Amerikát?