Jó néha turistának lenni a saját városunkban, gazdag turistának lenni pedig még jobb. Budapestiként például viszonylag ritkán megyek a várba, ha viszont ültetvényeim lennének a pampákon, és véletlenül Európának ebbe a szegletébe ruccannék ki üdülni, egészen biztosan itt akarnék lakni, sétálni és étkezni. Teljesen evidens, hogy ez utóbbit a váron belül is a Halászbástyában. Ugyanakkor ez a szürke hétköznapokban, helyi lakosként viszonylag ritkán jutna eszembe, például azért is, mert kissé macerás odajutni. A Halászbástya alatt parkoltunk, aztán Biankával úgy 350 lépcsőfok megmászása után lihegve, de azért méltóságunk megőrzésével érkeztünk meg az étterembe. Utána persze megtudtam, hogy a vár aljából akár lifttel is fel lehetett volna jutni, de sebaj, majd legközelebb.

Magát a helyet már volt lehetőségem megcsodálni a jól sikerült megnyitó bulin is, azóta nem változott semmi. Hatalmas belmagasság, gyönyörű csillárok, méltóságteljes, monumentális, és ennek megfelelően kicsit rideg atmoszféra, amit meleg fényekkel próbáltak meg intimebbé tenni. Majdnem otthonos is volt, csak az volt furcsa, hogy szombat este rajtunk kívül összesen egy pár vacsorázott, igaz, később jöttek még néhányan, de kizárólag turisták. A kiszolgálás jó értelemben véve észrevétlen, makulátlan, profi, gyors és többnyelvű, ahogy ez egy fine dining helyhez illik, az étlap pedig kevés fogást tartalmaz ugyan, de azok jól átgondoltnak tűnnek. És ami fontos, hogy magyaros ételekről van szó, persze kicsit újraértelmezve. Jó, hogy ez így gondolták, mert egyértelmű, hogy ha egy turista a Halászbástyában akar vacsorázni, akkor a magyar konyhára kíváncsi, nem pedig fúziós kísérletezésekre. Előrebocsájtom, hogy nem vagyok egy gasztroblogger, ha konyhakést szorítanának a nyakamhoz, akkor sem lehetne rávenni arra, hogy főzzek otthon, én csak asztalt foglalni tudok (azt azért elég jól) és persze enni. Szóval lehet, hogy a véleményem nem tökéletesen autentikus, egyszerű felhasználó oldaláról közelítem meg a dolgot. Így nézve a vacsora kitűnő volt. Remek volt a kecsketejes paszternákkrém leves, hibátlan az egyszerre omlós és vajpuha, mégis ropogós, birsalmás káposztával tálalt kacsacomb, és mennyei volt a desszert is. Ez utóbbi a legjobb aranygaluska volt, amit valaha ettem, szinte már habszerű vaníliasodóval. Minden ízében tökéletes volt. Talán egy fokkal több kísérletezést is elviseltem volna, igaz, az étlap talán legkonzervatívabb tételeit sikerült kiválasztanom, de ilyen napom volt. Következő alkalommal mindenképpen a "töltött káposzta trilógiát" fogom választani, ami háromféleképpen (nyúlhússal, libamellel és füstölt csülökkel) elkészített szerény, habkönnyű kis esti fogást takar.

A semmihez sem fogható kilátás és a finom ételek ellenére mégis egy nagyon kicsit, éppen csak annyira, hogy megjegyezzem, de túlárazottnak tűnik a hely. A leves, a főétel, a desszert, két személyre, borravaló nélkül kb. 23 ezer forint volt, úgy hogy csak ásványvizet ittunk, illetve én még egy Unicumot is legurítottam. Persze mihez képest túlárazott. A város ennyire emblematikus helyén talán nincs is más étterem, a Costes, vagy például a Nobu pedig még egy kicsivel drágább. Azt most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy az étterem benne van-e a top 5-ben vagy top 10-ben Budapesten, nem vagyok étteremkritikus, ehhez pedig rendszeresen kéne tesztelnem a helyeket. Ha csak az ételt nézzük, nemrég voltam például az Arcade Bistróban, ami valamivel olcsóbb, a konyha pedig még egy fokkal maradandóbb élményt nyújt, mint a Halászbástyáé, igaz, a Kiss János Altábornagy utca azért mégsem a város tetején méltóságteljesen trónoló turistalátványosság. Az viszont vitán felül remek hír, hogy végre van hova vinni a kifejezetten magyar ételekre és különleges helyre vágyó barátokat és üzletfeleket. Itt nincs lehúzás, rossz kiszolgálás, gagyizás vagy méregdrágán mért unalom, a Halászbástya remek hely lett, biztosra lehet vele menni.

Fotók: halaszbastya.eu