Az autó hibátlan, a körülmények nem voltak azok

Vezettem egy Ferrarit tegnap délután, csakhogy 490 lóerős autóval, félős kísérővel (joggal), szemerkélő esőben mindössze 30 percet ténferegni az M0-áson olyan, mint szmokingban beülni egy Népszínház utcai kispiszkosba. Illetve nem is, abban mégiscsak van valami bizsergetően bizarr. Ez apró túlzással semmilyen sem volt, hatezerszer autóztam már sokkal jobbat ennél. De megvolt, akárcsak Berlusconinak egy frigid és buta, de szépséges kiskorú topmodell. (Az élményről azért hamarosan lesz részletesebb beszámoló is.)

A tanulságot ilyenkor újra és újra levonja az ember: az ikonokkal való találkozásokra fel kell készülni, nehogy csalódást okozzanak. Nekik is lehet rossz napjuk, akkor ritkán jelentenek transzcendens élményt, nem szabad tőlük várni az égvilágon semmit. Akkor kellemes meglepetést okoznak.

Valamivel helyre kellett tennem felemás ferraris randit, hogy kialakuljon, agyam melyik részében raktározom majd el az élményt. Ehhez egy klasszis bor kellett, olyan, mely egészen biztosan nem okoz csalódást, ikon-volta ellenére. Véletlenül volt egy ilyen darab otthon: egy Báthori Tibor-féle barrique Etyeki Chardonnay, 2001-es évjárat. Nagyon ritka darab. Az 1992-es Év Bortermelője 2004-ben meghalt, ilyen bor már sosem lesz többet. Báthori, akinek nagy része volt abban, hogy Etyekből és környékéből borvidék lett, igazi géniusz volt, a chardonnay professzora, ez a bor pedig kora ellenére egy isten. Így lehet egy a bor egyszerre nagyon karakteres, mégis diszkrét, hiába van túl a csúcson, masszív, izgalmasan gyümölcsös, hatalmas élmény kortyolni. Már zöldessárga színe is gyönyörű. Tudtommal egyébként a 2002-es, 2003-as évjáratúakból még van pár tucat, esetleg pár száz palackja a mátrai Borpalotának. (Akkoriban náluk dolgozott Báthori.)

2001-es Báthori Chardonnay barrique. A színe élőben sokkal szebb.

Ez a viharos, mégis meleg kora nyári késő délután hibátlanul passzolt a borhoz, már csak a megfelelő olvasmányt kellett hozzá megtalálnom. A Café Society-t már ajánlottam nektek korábban, azóta meg is rendeltem, de idő híján akkor csak futtában olvastam át. Márpedig érdemes rá egy kis időt szánni. Egy könyv az 1920-as és 1960-as évek között a kávéházakban világot megváltó és közízlést befolyásoló, mégis folyamatosan teret vesztő nagypolgárság utolsó fényes korszakáról, a burzsoázia művészekkel való kapcsolatáról szól. A Café Society nagyon sűrű anyag, Cecil Beaton parolázik mecénásokkal, Paul Valéry és Jean Cocteau nyaral örökösnőkkel, Alain Robbe-Grillet pedig kitalálja a nuvo romant, amihez arisztokrata barátok asszisztálnak.

Egy lassan hanyatló, nagy formátumú fehérbor és egy hanyatló korszakot felelevenítő, izgalmas rétegről szóló könyv kellett a tökéletes burzsoá délutánhoz. Ezután a bor után már nem is tűnik olyan csalódásnak az a ferrarizás. Sőt, egészen jó emlékké nemesült. Így megy ez.