Csak elsőre káosz, valójában nagyon alaposan megkomponált enteriőr

Valentinoról két dolog ugrik be azonnal: gyönyörű, vörös szőnyegen vonuló filmszínésznők félelmetesen elegáns estélyi ruháiban, és az, hogy jónéhány méregdrága cuccát Borsod megyében gyártják szorgos magyar kezek szocreál csarnokokban. (Azért, mert olcsók, nagyon jó minőségben gyártanak és pontosan szállítanak, tegyük hozzá büszkén.) Mindig izgalmas egy designnal foglalkozó ember házában körbenézni, nincs ez másképp Valentinóval sem, aki egyszer azt nyilatkozta valahol, hogy mindössze két dologhoz ért: a ruhatervezéshez és a lakberendezéshez, és nem is képes arra, hogy bármi mást csináljon ezen a világon. Azt azért már korábban is sejtettem, hogy az előbbihez van némi érzéke, de úgy néz ki, egész tehetséges az utóbbiban is.

És most próbáljatok meg elvonatkoztatni a kristálykoponyától, a zebramintás foteltől pedig távolítsátok el sürgősen Győzikét a fejetekben. Pontosabban próbáljátok meg a tervező Central Park közeli New York-i lakását egy egységes, borzasztó bonyolult koncepcióként értelmezni. Nem könnyű, mert rettentő könnyű elveszni a részletekben. Ahol ugyanis Renzo Mongiardino és Peter Marino sztárdesignerek bútorai randevúznak Fernand Léger festményével és egy Ming-korabeli kínai porcelántigrissel, ott van mit feldolgoznia a szemnek. Egy kis idő után egyébként nagyon sokat meg lehet érteni az 50 éve ruhákat tervező zseni egyéniségéből.

Valentino a Vanity Fairt engedte be lakásába még tavaly, ahol olyan művészeti gyűjtemény döbbentette le a lap munkatársait, mely egy múzeumnak is dicsőségére válna. Valentino látszólag sokáig csiszolta össze gyűjteményét és bútorait, hihetetlen nehéz feladat lehet összehozni Jean-Michel Basquiat-t a sötét intarziás cári orosz pompával, vagy delfti porcelánokkal, melyek mellett Roy Lichtenstein festmény lóg. Igazán szórakoztató lehet nap mint nap Andy Warhol kép alatt pompás olasz ételeket vacsorázni , melyeket egyébként Valentino francia házi séfje készít a Fifth Avenue-n lakó szibarita zseninek.

Nézzétek végig alaposan a fotókat, és gondolkozzatok el azon, hogy egy egységes minimalista/art deco/vidéki stílusú enteriőrt összedobni ehhez képest milyen nevetségesen egyszerű feladat. De kitalálni és megalkotni egy olyan lakást, mely ennyire pontosan és hűen tükrözi személyiségeteket és ízléseteket, mindezt koncepcióba foglalni és rendszerezni, na az már elég kemény dió. Egy ilyen lakást berendezni valószínűleg felér egy komoly önismereti tréninggel is. Mi pedig a fotókat nézve közelebb kerültünk egy olyan emberhez, aki valószínűleg életének legapróbb részleteit is a végtelenségig esztétizálja, nála még a budipapír is biztos Jacques Grange. Érdekes lehet egy saját ízlésem szerint berendezett múzeumban lakni. Érdekes fickó ez a Valentino.

Fotók: Vanity Fair

A komornyik mereven áll az ebédlőasztal mellett, amit rogyásig pakoltak 17. századi kínai porcelánnal

150 éves delfti porcelán az asztalon, Roy Lichtenstein 1977-es festménye és 18. századi olasz tükör gyümölcsfából a falon
Willem de Koonig 1982-es festménye, előtte III. Napóleon korabeli ébenfa pad, mellette 18. századi fajansz oroszlán bámul a 19. századi intarziás asztalról

Richard Prince festménye lóg az olasz lapis lazuli/fehér márnány kandalló felett, XVI. Lajos korabeli óra és art deco lámpák

Jól mutat a pompás Léger-festmény a Ming-tigris felett

Wadi barudi márványból készült 19. századi medúzafej, V. György korabeli ezüst ékszerdoboz és ezüst szivardoboz