Whisky, steakes szendvics a séftől, egy jó könyv, békebeli szalon hangulat - így érdemes utazni

Meglett, komoly, irányító pozícióban lévő férfiakat (nem, nem baktereket) ismerek, akik odavannak a vonatokért és a modellvasútakért, ez olyan becsípődés náluk, amit nem lehet kezelni, és a korral csak súlyosbodik. A Washington Post egyik cikkét olvasva most egy kicsit megértettem őket. A szöveg egy teljesen felújított, 1923-as, "sötét toszkánvörös" vasúti kocsiról szól, mely bérelhető New Yorkban, és elvisz bárhová az Államokban, ha van, aki megfizeti. Van ennél nagyvonalúbb, elegánsabb, kényelmesebb közlekedési eszköz a földön? Kizárt.

A tulajdonos, Chuck Jensen a II. világháború előtti stílusban újította fel a vonatkocsit, mely súlyos bőrfoteleivel, igényes kárpitjaival, polírozott fa bútoraival és törtfehér mennyezetével olyan, mint valami sínre tett korabeli luxusjacht. Jensen 450 ezer dollárból újíttatta fel a kocsit, és még az is lehet, hogy költség egyszer visszajön, rendszeresen bérbeadja ugyanis a vonatot. Jensen amúgy nem burzsuj, mint annak a nyolcvan egynéhány embernek a többsége sem az, akiknek Amerikában saját vonatkocsijuk van. A vonatbuzi amerikai és alkalmanként családja (Ginny, a feleség és két tizenéves gyerekük) maga a személyzet, az ő bérük mellett éjszakánként 100 dollár a parkolás költsége, az útiköltségért pedig egy New York-Chicago úton 1600 dollárt kell fizetni a vasúttársaságnak, plusz mérföldenként 2 dollár 10 centet. Az egész út kijön néhány ezer dollárból a bérlőknek, ami sokkal kevesebb, mintha valaki magángépet bérelne, az exkluzivitás viszont hasonló, és az üzletfeleknek is fel lehet vágni vele. Mindemellett itt aztán valóban elfér az egész család, nem úgy, mint egy vacak lakókocsiban: 10 ágy és két zuhanyzó is van a kocsiban.

Még 180 kilométert sem tesz meg óránként, de kit érdekel?

Igaz, ez a fajta utazás nem a gyorsaságáról híres: törvény írja elő, hogy 176 km/h-nál gyorsabb vonatokhoz nem lehet kötni az öreg kocsit. De ez nem is a sebességről szól, egy burzsuj úgysem siet sehová: a lényeg, hogy az art deco belsőben - ahol egy négyzetcentiméternyi műanyag sincs, csak bőr, fa és textil – jó érzés a nagy barna bőrfotelekbe süppedve olvasni, vagy nézni a tájat, közben pedig csengetni a pincérnek, hogy hozza a séf által készített steaket. Mit jó érzés; egyenesen pazar.

Fotók: The Washington Post