A bukaresti Louis Vuitton üzlet nyitása előtt 2008-ban

Valentino, Gucci, Alfred Dunhill, Max Mara, Burberry, Gerard Darel és Ermanno Scervino: csak néhány márka azok közül, akik üzletet nyitottak, vagy bővítettek 2011-ben Romániában. Igen, Romániában. Ennek kellemetlen mellékhatása, hogy luxusszempontból a meccs jelenlegi állása szerint Budapest vesztésre áll Bukaresttel szemben. De hogyan is történhetett meg ez?

Meglepő tényekkel találja magát szemben az, aki kicsit is beleássa magát a román luxuséletbe. Amíg nálunk a Louis Vuitton 2006-os nyitásától datálódik a luxusmárkák relatíve tömeges bevonulásának kezdete, addig például Max Mara üzlet több mint tíz éve van Bukaresten. Ők amúgy tavaly új, a korábbinál háromszor nagyobb üzlethelységbe költöztek, miközben a Gucci, a Valentino, az Ermanno Scervino és az Alfred Dunhill új belépőként monobrand üzletet nyitottak, a francia Gerard Darel pedig már a második boltját nyitja meg a román fővárosban.

Hol itt a hiba? Látszólag sehol, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem nézzük az üzletek forgalmát. Még az olyan ismert és jelentős márkák, mint a Max Mara és a Gucci sem érik el az évi 1,5 millió eurós forgalmat, a többiek pedig zömében ennél is rosszabbul teljesítenek. Első hallásra persze nem hangzik rosszul az a szűk másfél millió euró, valójában viszont kevesebb a hosszú távú túléléshez szükségesnél. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján az Andrássy úti luxusüzletek legkevesebb évi kétmillió eurós forgalommal tudnak rentábilisan működni, ennek ráadásul több mint felét külföldi vásárlók dobják össze. Még ha azt is feltételezzük, hogy a bérleti díjak alacsonyabbak Bukaresten, akkor is szűkös az az alig 1,5 millió euró és ne felejtsük, hogy ezt is csak a legnagyobbak tudják összehozni.

A luxusholmikat vásárló románok piaca ugyanis a válság óta csökken, ami még inkább indokolatlanná teszi az új nyitásokat. A turistákra is kevésbé lehet számítani, mint nálunk, de akkor mégis miért szaporodnak gombamód a bukaresti luxusüzletek? A válasz pofonegyszerű: a jól menő vállalkozók miatt. Azok miatt, akiknek valamiből lett egy rakás pénzük és szeretnék a nevüket egy jól csengő márkanévhez társítani. Ők azok, akiknek nem igazán számít, mennyiért és milyen feltételekkel veszik meg egy-egy márka franchise jogait és hogy üzletileg az jó befektetés-e, avagy biztos bukás. Ameddig jól megy a pénzt hozó tevékenység szekere, addig nincs is semmi gond, amikor viszont már ott is zűrök vannak, plusz a bolt is csak viszi a pénzt, akkor szokták kiragasztani a végkiárusítás matricát. Mivel az ismert márkák listája véges, a feltörekvő üzletembereké pedig már kevésbé, így megszokott, hogy a látványos csőd után pár év múlva ismét üzletet nyit az adott márka, csak éppen a tulajdonos cserélődött ki időközben. Az elmúlt évtizedben ilyen volt többek között az Escada, a Bally, a Cerutti, a Vivienne Westwood, vagy éppen a Versace.

Luxusvásárlás szempontjából egy városban valójában az a meghatározó, mennyi üzlet áll közvetlenül az adott márka tulajdonában, mivel a többi nem feltétlenül mutatja meg a piac valódi méretét és erejét, még ha a városképnek kétség kívül jót is tesz. Igaz, az ilyenek megszámolásához Budapesten sincs szükség egynél több kezünkre: a Louis Vuitton, a Burberry és a Gucci mellett még a Franck Mullerben van legalább 50 százalékos részesedése a svájciaknak, a többieket mi is a hazai luxuséletbe invesztálni kész üzletembereknek köszönhetjük.