Egy hétköznap reggel a Wall Streeten

Az egy dolog, hogy mostanra alig akad olyan ovis, aki űrhajós, tűzoltó, vagy vadakat terelő juhász akar lenni, de hamarosan azért is kikaphat otthon, ha minden vágya beülni egy nagyvállalat kényelmesnek tetsző vezérigazgatói székébe. CEO-nak lenni ugyanis maga a cifra nyomorúság: a pórnéphez képest persze degeszre keresed magad, az igazi nagyhalak azonban így is megvehetnek kilóra. Hogy ez nem így van? De bizony.

Stephen N. Kaplan, a Chicagói Egyetem professzora publikált egy remek tanulmányt arról, miért is egyre kisebb üzlet vezérigazgatónak lenni. A lényeg egy mondatban összefoglalható: az ezredfordulóhoz képest mára kevesebb mint felére esett fizetésük. Hasonló keresetcsökkenés az átlagembert nyilván érzékenyebben érintené, a CEÓ-k azonban inkább csak a zártkörű klubok szivarszobájának magányában licitálnak egymásra, melyiküknek sanyarúbb is a sorsa. Például el kellett adnia a Gulfstreamjét és ismét az első osztályon kell pezsgőznie, ahol már megint nincs a kedvenc évjáratú Dom Pérignonjából, te jó ég!

A lényeg azonban nem az, miért hülyék a CEÓ-k, hanem az, hogy relatíve (nagyon relatíve) tényleg nem keresnek jól. A Standard & Poor 500-as listájának (ez a félezer legnagyobb amerikai tőzsdei céget jelenti) vezérigazgatói összesen harmadannyit kerestek, mint a 25 legnagyobb hedge founder - utóbbiak konkrétan 25 milliárdot, természetesen dollárban. Csak a hangulatkeltés végett: ez havi 15 milliárd forint fejenként, vagyis egy jobban fizető lottóötös tízszerese.

Ezek után nem lehet kérdés, milyen álomállást kell választania egy tudatos nagycsoportosnak. A jó hír ellenben az, hogy nem csak unalmas pénzügyi bűvészkedéssel, de zenészként, vagy sportolóként is nagyságrenddel jobb fizetésünk lehet, mint vezérigazgatóként. És akkor még nem is említettük az ügyvédeket, akik közül az 50 legjobb irodánál dolgozók fizetése 1994 óta minden egyes évben tovább növekszik.