“Hogy honnan fogtok megismerni? A bejáratnál állok, két méter magas vagyok és talpig Ferrari cucc van rajtam” - ezekkel az instrukciókkal látott el minket eddigi legnagyobb tétű játékunk nyertese, nekünk pedig egyszerre esett le a kő a szívünkről. Igen, a nyeremény jó helyre került, hogy mennyire, arról csak a találkozás után bizonyosodtunk meg.

A Ferrari slusszkulcs kezünkbe kerülésének kalandos története van. Az F430 tesztvezetést tavaly szeptemberben nyertük a Goldenblog fődíjaként és már ott egyértelmű volt, hogy a lehetőséget nem tartjuk meg magunknak. Mire azonban sikerült kitalálni, ki legyen a szerencsés olvasó, addigra október közepe lett. A Ferrarit birtokló cég szerint ekkor már tartósan hideg az aszfalt, vagyis meg kellett várni a tartós felmelegedést. Ezután már csak egy mindenkinek megfelelő időpontot kellett találni ahhoz, hogy létrejöhessen a csúcstalálkozó, vagyis Domonkos piros Ferrari pólója hozzáérhessen az F430 konyakszínű bőrüléséhez.

A találkozó annyira sikeres volt, hogy mire a saját autónkhoz értünk volna, addigra a Ferrari köddé vált. Az álmoskönyv szerint nem szerencsés ötlet üldözőbe venni egy Ferrarit, pláne nem egy dízel Passat kombival (ezúton is elhatárolódom: nem az enyém, csak ez volt kéznél), mindenesetre mi megpróbáltuk. Meglepő módon a gond nem a két autó között tapasztalható 350 lóerő különbséggel kezdődött, hanem ott, hogy mi más irányt tartottunk logikusnak, mint ők, rossz irányba indulva pedig egy MiG-gel sem értük volna utol őket. A vezetés közbeni euforikus arckifejezés megörökítése így elmaradt, pedig az utólag elmondottak alapján lett volna mit. A lényeg, hogy annyira jó volt, amennyire egészséges embernek egy autóban csak lehet, vagyis pontosan azt az élményt hozta, amit az ember egy Ferraritól elvár.

Az autó valóban kiváló, ugyanakkor a magam részéről ugyanazt az elméletet tartom fent a Ferrari, mint a Porsche vásárlásra. Eszerint kétféle sportkocsit lehet venni: a vadonatújat, vagy a klasszikust. Az F430 előbbi kategóriából már kilóg, hiszen már egy ideje itt a 458 Italia, ami a jelenlegi talán legjobb sportautó, már ha lehet ilyen ezer sebből vérző kijelentéseket tenni. Utóbbi kategóriába az F430 vélhetően sosem fog tartozni - bár ezt most még nem tudhatjuk biztosan -, de attól még az ágaskodó paripás logó az orrán, a 490 lóerős V8-as pedig a hátsó ülések mögött van, fanyalogni tehát máshol kell.

Például a 490 lóerős V8-assal a hátad mögött az M0-on: 110-zel menni egy többsávos egyenes úton ugyanis még egy Ferrarival sem igazán vérpezsdítő, még akkor is, ha megértjük a cég óvatosságát. Az csak a kisebbik gond, hogy egy versenypályán - ahová egy Ferrarival elsőre indulna az ember - megtett kilométer úgy 50-nek számít a mindennapi közlekedésben, a nagyobbik, hogy a Hungaroringen öt versenyzőből hárman jó eséllyel már a célegyenes végi féktávot elrontanák, a maradék kettő pedig legkésőbb a Mansell-ben dobná el a vasat, már azok közül, akik azt hiszik, hogy tudnak vezetni. Az biztos, hogy nem véletlenül csak a legjobb ügyfeleiket hívják meg a gyártók olyan rendezvényekre, ahol a kezükbe nyomnak egy nagyonsokszáz lóerős, a boxutcában álló autó kulcsát azzal, hogy délben állj ki tankolni, este pedig hozd vissza. Ehhez azonban el kell előtte költeni náluk jó esetben 50, rossz esetben 100-200 millió forintot és hát ha valami, akkor az újautó-vásárlás nem a legjobb befektetés (elhanyagolható kivételtől eltekintve). Ellenben az unokáidnak is mesélni fogod, milyen érzés volt a kanyarhoz félelmetes közelségben leolvasni a kilométeróráról a 258 km/h-s sebességet, hogyan fogtad meg, amikor 190-nél megindult a hátulja és hogyan kocogtak össze a térdeid, amikor pár perc múlva a boxban leesett, miket is csináltál az előbb.

Ilyen sztorik ebből a Ferrarizásból nem lesznek, cserébe viszont senki nem is törte össze az autót. Hogy pontosan milyen körülmények között is vezethetett Ferrarit, az Domonkos arcát elnézve teljesen irreleváns.

Fotók: JD Rockefeller