Nem vagyunk gasztroblog, és mivel nem értünk mélységében a témához, nem is szeretnénk azzá válni. Ettől függetlenül néha találkozunk olyan helyekkel, amiről úgy gondoljuk, érdemes írni róluk. A főváros legújabb ötcsillagos szállodájának bemutatóján többször is elhangzott, hogy a La Plaza gourmet étterem nem csak a hotel vendégeit szeretné kiszolgálni, hanem azokat is, akik szeretik a spanyol konyhát. A hétvégén kipróbáltuk, és annyiban módosítanánk a fenti kijelentést, hogy nem csak a spanyol ízeket kedvelőknek érdemes ide ellátogatni. Az étterem kipróbálása mellett fontos érv lehet, hogy bár a világ legjobb étterme, az El Bulli most zárva van, de egy kicsi azért eljött belőle Budapestre. Hogy miért is? Azért, mert a La Plaza spanyol séfje, Juan Carlos González öt évig dolgozott az El Bulli-ban.

A La Plaza szerencsére jól elkülönül a szállodától, mivel az utcai fronton - a Szabadság tér felőli részen - kapott helyett, így onnan is megközelíthető. Mi több, van saját terasza is, ami nyáron kifejezetten kellemessé teheti majd a helyet. Délután három és este hét óra között egy gazdag tapas étlapról lehet választani, az a’ la carte étterem pedig ebéd és vacsora időben várja a vendégeket.

Az étterem kifejezetten elegáns, mivel új, így nincs ok panaszra, egyedül a falakon és az elválasztó paravánon végig futó szőlő motívumot nem igazán értettem. (Jó-jó, a borválaszték elég széles, aminek egy részét a hatalmas üveg bortároló is láttatni engedi.) Ezen persze hamar túl lehet tenni magunkat, de az már sokkal érdekesebb, hogy bort leginkább csak üveggel lehet kérni, aki csak pohárra vágyik, az itt sajnos nem nagyon tud mit kezdeni magával.

 Így néz ki az amuse bouche

Érdemes ismét hangsúlyozni, hogy a séf honnan jött, ugyanis ez komolyan meghatározza a hely „szellemiségét”. Az itthon már megszokott ízesített vaj-kenyér helyett itt amuse bouche-ként (ez olyan üdvözlőfalat féleségk) fokhagymakrémlevessel és paradicsomos piskótával kezdtünk, majd egymás után vonultak fel az újabb étvágygerjesztőnek szánt étkek, úgy mint a levegőfánk parmezánhabbal töltve, és a Salmorejo, azaz hagyományos cordobai paradicsomleves, ezúttal hidegen. Ezek adták az első három mini-fogást. (Ennek egyébként van szakmai oka is, az ételek mindig frissen készülnek, így a várakozással eltelt idő sem tűnik fel, hiszen mindig van valami az asztalon.)

Mivel nálunk ez még nem elterjedt szokás, így beleestünk abba a hibába, hogy még ezek kiérkezése előtt a rendelésnél előtétel-főétel-desszert kombinációt kértünk, sőt még egy tapas falatkát is. Az előbb felsoroltak, illetve a három sonkás krokett (sonka, besamel és mogyoróhagyma kombinációja) lényegében már kiadott egy könnyű vacsorát. Pedig csak ezután jött a java.

Escalibada, azaz kacsa leveles tésztával

Az előétel Ibériai sonkatál volt spanyol házikenyérrel és paradicsommal, valamint Escalibada, ami a mi esetünkben kacsamáj volt – az étlapon kacsamell – párolt zöldséggel a leveles tésztaágyon. Az előbbit nem kell részletezni, a spanyolok tudnak jó sonkát készíteni, és ez az volt. Vajpuhán omlós. A szárnyas fogás szintén jól sikerült, annak ellenére írom ezt, hogy én magam nem rajongok a leveles tésztákért. Főételként báránysült érkezett némi barackpürével és nagyon friss kuszkusszal, valamint Parmentier burgonyával és Manchego sajttal. Ez utóbbiakból a „mártás” készült, hagyományos értelemben vett köret a főételhez nem volt, és nem is hiányzott. Ez a „megoldás” kísérte a spanyol bélszínt, amelynél krumpli risotto, sütőtök és spanyol kolbász alkotta láthatatlanul, apró kockákra vágva a kíséretet. A harmóniához nem is kellett semmi más, a húsok ízét önmagában a mártással együtt lehetett élvezni.

A spanyolok kedvence, a Tocino de cielo (A sárga a tojáshab)

Talán már kiderült, hogy az ételsorral eddig sem volt baj, de a legjobban mindenképpen a desszert ízlett. A Tocino de cielo állítólag a spanyolok kedvence, de mostantól a mienk is: az édes sült tojáshabos édesség rebarbara sorbet-vel és joghurthabbal szerepel a tálon. A kókusz és a szerecsendió fagylalt hozzá Matcha-tea, mogyoró és gyümölcskrém pedig szintén tökéletes párosításnak bizonyult. A végén egyébként egy újabb meglepetés érkezett petit fours-ként, ami itt egy kis Baileys-zel megbolondított kávéhab volt, igen apró, ámde annál ízletesebb süteményekkel, mint például cukrozott narancs zselével és trüffel csokoládéval. (Ezt se sok helyen kapni.)

Petit fours két személyre

A hely valóban burzsuj a jó értelemben véve, így a számla végösszegén nem kell csodálkozni. Ennyit, ha nem többet simán lehet fizetni más hasonló színvonalú éttermekben is (Tom George Italiano, Fausto, vagy a két magyar Michelin-csillagos hely). Az italok nélkül 3-3 fogásért mintegy 25 ezer forint persze tényleg nem olcsó, de megéri, különösen a kapott „étvágygerjesztők" és a lezáró petit fours fényében. Ezekkel együtt már nem is biztos, hogy meg kell rendelni a nálunk megszokott fejenkénti hármas ételsort.

Nagyon kíváncsiak leszünk a már készülő új menüsorra is, ugyanis évszakonként más-más darabok kerülnek fel az étlapra. Ha a kiszolgálás marad ilyen profi, előzékeny, de mégsem ragadós, akkor meg pláne.

Az ételfotók mobiltelefonnal készültek. A szállodáról és az étteremről sajtófotók a korábbi posztban.

Roppanós táskában ott a parmezán

Paradicsomleves jéghidegen

Sonka sonka hátán

Spanyol steak

Bárány, mint főétel

Kókuszos desszert másképp

Kértünk egy teát is