A meccs jelen állása szerint a burzsujok állnak nyerésre az olasz állam ellen vívott meccsen. De állj; miért is van szükség arra, hogy az állam meg akarja szívatni azokat, akiknek az átlagnál jóval több pénzük van, míg azok az egész erőlködést elintézzék egy vállrándítással? Ez valóban jogosan felmerülő kérdés, ráadásul a járulékos vesztességek miatt a politikusok sokkal jobban tették volna, ha nem csinálnak semmit.

Az egész ott kezdődött, amikor reális lehetőségnek tűnt az olasz államcsőd, aminek hallatán először csak a bunga bunga szobából, később pedig már a miniszterelnöki székből is kirángatták Berlusconit. Utódjával még a felszínes információk alapján sem sokan cseréltek volna, Mario Monti pedig egyik, politikailag kétségkívül, gazdaságilag annál kevésbé hasznos intézkedésként elkezdte macerálni a gazdagokat. Ennek egyik első lépése volt a drága autók razziája, a Range Roverek folyamatos megállításánál azonban jóval többeket érint a készpénzfizetés nevetségesen alacsony összegben való maximalizálása.

Igaz, az olaszok már bő húsz évvel ezelőtt maximalizálták a készpénzfizetés lehetőséget. 1991-től kezdve legfeljebb 20 millió lírát lehetett egyben letenni egy ékszerüzlet pultjára, az ennél magasabb összeget már bankkártyával, illetve olyan úton kellett rendezni, ami nyomot hagy maga után. Az Eurózóna megjelenésével 12 500 euróra konvertálták az összeget, amit január elsejével ezer euróra vittek le. Ez az összeghatár már nem csak a tehetőseket érinti érzékenyen, de az átlagosan jómódú észak-olaszoknak is okoz kellemetlenségeket.

A rendelkezés célja egyértelműen a pénzmozgások jobb nyomon követhetősége, néhány nem is olyan apró tényezőt azonban mintha figyelmen kívül hagytak volna. Például azt, hogy senki sem szereti, ha szemmel tartják költekezését, különösen azok nem, akik ezer euró feletti összeget fizetnek egy-egy árucikkért. Másrészt öngyilkosságnak tűnik meghozni egy ilyen intézkedést abban az országban, aminek közös határa van Svájccal, ahol legendásan kedvező feltételek mellett lehet beszerezni gyakorlatilag akármilyen luxuscikket.

Mindennek persze meg is van az eredménye: az elmúlt négy hónapban durván 30 százalékkal csökkent az ékszerek iránti kereslet, ami a közeljövőben komoly üzletritkulást eredményezhet. Igaz, már a jelenlegi helyzet is jobb, mint a január-februári, akkor ugyanis nem csak az olaszok, de a luxusáruk forgalmának 51 százalékát adó külföldiek is legfeljebb ezer eurót fizethettek készpénzzel. Ez azoknak volt csak igazán kellemetlen, akiknek a külföldi kártyahasználat után külön százalékot kell fizetniük, a braziloknak így például bő 6 százalékkal többe került egy-egy Prada üzlet kifosztása.

Mindezek fényében aligha csoda, hogy látott már szebb napokat a milánói Via Montenapoleone, de abban egészen biztosak lehetünk, hogy az az olasz, aki szeretné és meg tudja engedni magának, az így is bármilyen luxuscikket beszerez. A ki tudja honnan származó pénzek felderítését ezek az intézkedések legfeljebb akkor segítenék, ha keresztbe állítanák a tankokat az olasz határokon és a friss Cartier-t kiszagoló kutyákat vetnének be a kikötőkben, így viszont inkább csak beszédtémát szolgáltat a Földközi-tengeren hajókázva.

Apropó, hajó: a kormányzat azt is szeretné, hogy minden olasz hajótulajdonos fizessen adót jachtja után, ami annak méretétől függően évi 800 és 25 ezer euró között mozogna. Az intézkedés hatékonyságát illusztrálandó mesélte egy hajózási szakértő a Reuters-nek annak a Közép-Olaszországban élő fickónak a történetét, aki emiatt Monacóba vitette a hajóját és jobban megéri neki havonta kétszer odarepülnie helikopterrel, mint otthon adózni utána.