Több mint két éve tettük közzé felhívásunkat: „Adományozzák el vagyonuk felét a magyar milliárdosok is!” Az akció finoman szólva is sikertelen volt, igaz, voltak, vannak olyanok szép számmal, akik szerencsére bőkezűen adakoznak magánvagyonukból. A több mint 100 milliárd forintos vagyonnal bíró Demján Sándor egy az origo-nak adott tegnapi interjúban viszont azt nyilatkozta, "szegényekre és művészekre hagyom a vagyonom". Annak ellenére, hogy tavaly nem is ment neki olyan jól.

Legalábbis a 100 leggazdagabb magyar 2012 kiadvány szerint mindössze a negyedik legvagyonosabb ember volt itthon, miután 35 milliárd forinttal kevesebbet, mindössze 105 milliárd forintot tud már csak a tejbe aprítani. Az interjúban sok minden szóba kerül (magyar-kínai kapcsolatok, gazdaságpolitika, Malév, privatizáció, stb.), de ami a poszt témáját illeti. Az interjú kitér arra, hogy ugyan két jótékonykodási programja is véget ér (Comenius program, Prima Primissima), de nem akar kivonulni egyik területről sem.

A halála után megmaradó vagyon 95 százalékát pedig jótékony célra fogja felajánlani. "Mindig is ez volt az életcélom, mert tudom, hogy korábban milyen sokat jelentett nekem is a segítség. Ezt nem most mondom először, a kollégáim és a családom a kezdetektől fogva tudják. A pénz a már említett célokat fogja szolgálni - szegény gyerekek oktatása, minőségi kultúra. Ez az én nagy dilemmám, a megoldáson még mindig töröm a fejem. Mindenki azt mondja, hogy majd egy kövér kurátor vesz aranyláncot a szeretőjének a pénzemből. De jó megoldás lehet, ha három egyházra bízom a pénzem, azok biztosan nem fogják ellopni. Pedig ateista vagyok, de meggyőződésem, hogy az egyházakra szükség van, mert az évezredes működésük alatt jól kidolgozták, hogy melyek a társadalmi morál legfontosabb építőkövei."
A cégei esetében pedig azt mondta, "jó külföldi alapítványi példák arra, hogy a cégekben lévő üzletrészek értékesítése után hogyan lehet a vagyont optimálisan kezelni."

Sőt, beszélt öltözködéséről (lazán hordott nyakkendő és a kigombolt ing) is. Demján úgy véli, "üzleti környezetben elengedhetetlen a nyakkendő viselete. Megtisztelem azzal a partnereimet, hogy elfogadom öltözködési szokásaikat és elvárásaikat. De ugyanakkor nagyon kényelmetlennek tartom a viselését, ha be van gombolva az ingem, és meghúzom a nyakkendőmet, akkor fulladásérzésem van. A mások iránti tiszteletből hordom, de utálom. Biztos része van ebben annak is, hogy szabadon, nevelhetetlenül nőttem fel."

A burzsuj témában még érdekes volt az a megállapítása, miszerint a legnagyobb probléma, hogy "Magyarországon nincs nemzeti tőke. Mi egy jobbágysorból felszabaduló ország vagyunk, itt senkinek sem volt felhalmozott tőkéje. A görögök, portugálok szerencsésebbek voltak, ott voltak családi vagyonok.
Ezért mindig mosolygok azon, ha a kormány vagy közgazdászok a magyar tőke viselkedését próbálják kiszámítani. Mert ami nincs, annak a viselkedését is kár vizsgálni. A magyar tőke szegényebb, mint a cseh vagy a szlovák, általában lemarad régiós összehasonlításban. Ez azért alakult így, mert a privatizáció során eladták külföldre azokat a cégeket, ahol lehetett volna tőkét felhalmozni. Felismerve ezt, én el is mentem külföldre. Ott szereztem meg a vagyonom 90 százalékát."